Megemlékezés nagybátyámról, aki nem volt ugyan katona, mégis 20 évet töltött hadifogságban

RÓZSÁS JÁNOS
Magyarok az orosz birodalom fogságában
1849–1956


(...) A második világháború folyamán megint csak megindult a magyar hadifoglyok áradata kelet felé, ekkor már a kommunizmust építő Szovjetunióba. 1941-től csak mérsékelt létszámmal estek magyar katonák szovjet fogságba, de az 1943. januári doni szovjet áttörés és előrenyomulás során, a téli hónapokban, majd pedig a háború utolsó évében, Magyarország szovjet megszállása idején, 1944–45-ben százezrek osztályrésze lett a keserű számkivetettség a végsőkig felajzott háborús propaganda ellenséges légkörében. Bármilyen hihetetlennek tűnik, a hadifoglyok utolsó, több tízezres tömegét már a háború befejeződése, 1945. május 9-e után szedték össze az erre specializálódott szovjet katonai egységek a volt frontkatonák, valamint a civil lakosság közül, az utcákon történő, razziaszerű összeterelések során, személyi válogatás nélkül férfiakat és nőket, sőt kiskorúakat is (Palásthy Rezső: Fehér könyv, 1950).


A magyar nemzet hadifoglyokban elszenvedett második világháborús vesztesége a témával foglalkozó történészeink (Für Lajos, Stark Tamás, Kormos Mihály) szerint megközelítőleg elérte a 650 ezer főt. Ezzel szemben a szovjet történészek, hadtörténészek (Vitalij Fomin, Vaszilij Galickij) 513 767 főt szerepeltetnek tanulmányaikban, akik közül 54 753 fő halt meg lágerekben, és hazatért 459 014 volt hadifogoly. A két számadat közötti körülbelüli különbség 136 ezer személyi veszteség. Ennyire tehető azoknak a száma, akik a fogságba esés, a 60–70 ezer fős gyűjtőtáborokban kitört tífuszjárvány, a kegyetlen bánásmód, éhínség és fagyhalál következtében hullottak ki a sorból – még mielőtt valaki megkérdezte volna a nevüket, személy szerint számba vehették volna őket az egyre özönlő fogolyáradatban, a mohó fogolyszedés iszonyú körülményeinek áldozatul esve 1945 telén és tavaszán.


Itt jegyzem meg, hagy a szovjet hadtörténészek csökkenő létszámmal összeállított hadifogoly-táblázata szerint a felsorolt huszonhárom nemzetiség között a fájdalmas harmadik helyet foglaljuk el. Elismert fogolylétszám a németeket illetően 2 389 560 fő, japán 639 635 fő, magyar 513 767 fő, utánunk következő románok már csak 187 370 fővel zárkóznak fel. Az összes regisztrált hadifogolylétszám 4 171 032 fő, melynek a magyarok a 12,32 százalékát teszik ki. Tragikus és fájdalmas – és miként az első világháború után – ez úttal is minden mértéken felül érvényesült az engesztelhetetlen bosszú és ellenszenv a Kárpátok koszorúzta országnak a magyar nemzetiségű, nem szláv származású állampolgáraival szemben.


A háború után Sztálin és Rákosi között megállapodás született, hogy a nemzetközi szerződések, a fegyverszüneti megállapodás ellenére sem adják haza Szovjetunióból a magyar hadifoglyokat, hanem jogosult Sztálin visszatartani őket „jóvátételi kényszermunkásként”. A kilencvenes évek elején derült ki az akkori a hivatalos megítélés: a magyar hadifoglyok 1945. augusztus 1-jétől már nem hadifoglyok, hanem „személyi szabadságuktól politikai okból megfosztott személyek” voltak.


Így a Lágerek Főhatósága, vagyis a GULAG rendelkezése alá tartoztak. Meg kell említeni, hogy 1946–47-ben időnként engedtek haza egy-egy fogolyszállítmányt. Részben a teljesen legyengülteket selejtezték ki, vagy éppenséggel propagandisztikus fogásként, rendszerint a parlamenti választások előtt, amikor „Rákosi elvtárs meghallgatta az édesanyák és feleségek könyörgését”, és közbenjárt Sztálin elvtársnál. A nagyobb létszámú, tömeges hazatérés 1948–1949-ben történt, de a legutolsó visszatartottak csak 1951 decemberében térhettek haza Magyarországra. A hadifoglyokat nem lehetett a végtelenségig visszatartani jóvátételi kényszermunkára, és mint említettem 1948–1949-ben sorra felszámolták a fogolytáborokat.


(...)


A háborús bűnösként elítélt magyaroknak alig négy-öt százaléka élte túl a kényszermunkatáborok 8–10 évig tartó kemény megpróbáltatásait. Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála utáni amnesztia nyitotta meg előttük a szabadulás útját, és térhettek, szállingózhattak haza hírmondónak több hullámban, főként 1953 és 1955 között Magyarországra. A kényszermunkatáborokban elpusztult milliók, köztük sok ezernyi magyar számára sajnos már helyrehozhatatlan tömeggyilkosság volt az a tény, hogy a politikai elítéltek ártatlanul, koncepciós perek hazug vádiratai következtében lettek a rabszolgatartó birodalom áldozatai.


***

Személyes érintettség

Rózsás János tanulmányához családunk emlékei alapján is hozzá tudok szólni – nagybátyám, (szintén) Peszleg József orosz hadifogságban töltött nem tíz, de majd’ 20 évet úgy, hogy egy percig sem volt katona.

1945-ben, a háború utolsó szakaszában Zala megyéből besorozták és útnak indították valamerre (talán Pécsre?) vonaton, ám a vonat nem jutott messzire – a frontba ütközött, az oroszok lekapcsolták őket és valamennyi fiatalt, akit a vonaton találtak, hadifogolynak nyilvánították.

Hamarosan valahol a Volga mellett találta magát, egy táborban, ahol nem csak magyarok voltak (ő is összebarátkozott egy bizonytalan nemzetiségű, Aromai Szécs nevű katonával, aki a tábor mókamestere volt). A táborban rengetegen zsúfolódtak össze, ennivaló alig volt, és aki – nagybátyám elmondása szerint – nem volt hajlandó megenni a krumplihéjat, az rövid úton „megszabadult” a rabságból. Fakitermelésen dolgoztak.

Őt nem ítélték el, csak egyszerűen – „szerencséje” volt: túlélte. Később a tábori körülmények javultak, majd Sztálin halála körüli zűrzavarban szélnek eresztették őket. Mivel akkor már deklaráltan nem volt hadifogoly a Szovjetunióban, azt mondták nekik: keletre lehet menni, de nyugat felé nem. Így került Krasznojarszk mellé (a „mellé” itt 150-200 km-t jelentett), egy faluba, aminek Dolgomosztovszkij vagy hasonló neve volt.

Közben a Sors is épített utakat; Fehéroroszországból a háború előtt-alatt gyárakat telepítettek Szibériába, a munkásokkal (vagyis inkább munkásnőkkel) együtt. Egy vasgyár vagy gépgyár így került Krasznojarszk mellé, és barakkok nőttek ki a földből a hevenyészett gyár mellett. Aztán véget ért a háború, a gyárat sorsára hagyták, de mivel a leszerelt katonáknak is kellett a hely, a barakkváros lakóit Krasznojarszkban „felejtették”. Ezek az ártatlan emberek nem éltek különbül, mint a fogolytáborból szabadultak.

Nagybátyám hamar felbukkant a barakkvárosban, egy Baravik Anna nevű munkásnő mellett, akinek családja eltűnt-elveszett a háborúban (öccse hősi halált halt – majd később mi retusáltattuk az egyetlen – egyenruhás - fényképét, mert Anna látni sem akarta többé a katonaruhát – a retusálás nem sikerült túl jól, mert a fiú arcán lehámlott a festék, de Anna ezzel is meg volt elégedve – pont ilyen ragyás volt szegénykém, mondogatta…) – szóval összeházasodtak és a lassan kiürülő barakkvárosban éldegéltek; a többi lakó visszaszállingózott az eredeti lakhelyére vagy valami kellemesebb éghajlatú helyre. Hogy miből éltek, erről nem szól a legenda, de gyakran emlegették a tipikus szovjet falusi modellt: a nők dolgoztak, a férfiak vadásztak; puskája mindenkinek volt.

Családunk több kísérletet is tett nagybátyám felkutatására, míg a hatvanas évek elején a Vöröskereszt végre rátalált, és egyszer csak jött egy levél tőle, benne egy bajszos férfi fényképe, akit senki sem ismert fel. Apám összeköttetései révén kezdte intézni nagybátyám hazatelepülését, ekkor már vonakodva bár, de az érintett nagykövetségek is közreműködtek.

Egy szép napon, több hetes utazás után megérkezett nagybátyám Magyarországra, feleségével és számos ládájával együtt. Számára megállt, sőt visszaforgott az idő. A távoli Szibériában nem tudott semmit a magyarországi változásokról, sőt lenyomatot hagyott benne, hogy azon a távoli helyen az orosz (szibériai) emberek sem nagyon értették saját világukat, országukat. Onnan Moszkva és a szovjethatalom is nagyon messze volt, mindenki a maga ura volt többé-kevésbé, újságot, könyvet nem láttak legfeljebb a naponta letéphető naptár volt az olvasnivaló (később, amikor már itthon voltak, én vettek nekik minden évben ilyen naptárt a Szovjet Kultúra Boltjában).

Eltanulta viszont a nagybátyám a bennszülöttektől a lustaságot, az ivást és az igénytelenséget – viszont felesége, aki fehéroroszként egy előkelőbb kaszt tagja volt a birodalomban, érdekes szokásokat hozott magával. Jött természetesen az ikon, a természet, az állatok szeretete – a disznót naponta fürdette, az erdei termékek feldolgozásának művészete. Mindezzel kitűnt a magyar falusi környezetből – mert Nován, nagyanyám falujában telepedtek le.

Anna sohasem tanult meg rendesen magyarul, a falusiak nem értették meg. Én igen, mert orosz nyelvet tanulván, rájöttem furcsa beszédének logikájára: a kötőszavakat oroszul mondta, a magyar szavakat orosz módra hangsúlyozta. Nem is fogadták be, aminek oka egyrészt az oroszok általános magyarországi megítélése volt, másrészt Anna fura szokásai: jöttében-mentében megvámolta a gyümölcsfákat, pénzt kért kölcsön, amit aztán betett a takarékba, feltűnő tarka ruhákban járt a fekete-sötétkék zalai viselet helyett – számos úti ládájuk közül több ruhaanyagok báláit rejtette.

Nagybátyámnak nem tetszett a „rend”, például hogy nem lehet puskát szerezni és az erdőben lövöldözni.

Aztán egyszer nagyon nekiindultak, hogy meglátogatják az otthoniakat. Talán vissza is akartak települni, nem igazán érezték otthon magukat Magyarországon. Egy este kikísértük őket a Nyugatiba és elindultak több hetesre tervezett útjukra – majd jó egy rövid idő múlva vissza is jöttek. Anna szomorúbb volt, mint előtte: a barakkvárosban már nem találtak senkit, Fehéroroszországban az előkerült rokonok nem fogadták őket szívesen. Lassan beletörődtek, hogy számukra Magyarországon jelöltetett ki az otthon.

Anna lassan elszigetelődött, zalai magányában csak a mi látogatásaink jelentettek változatosságot és örömet. Nagyanyám sem nagyon szerette, gyakorlatilag csak akkor találkoztak, amikor mi meglátogattuk őket, egyébként hónapokig kerülték egymást. Ráadásul nagybátyám végre talált magának való munkát: tolmács lett az orenburgi építkezésen – itt gáz fejében magyarok építettek fel egy várost – kellemes állás volt, nem kellett szinte semmit dolgozni, csak inni a magyar munkásokkal és az orosz házigazdákkal.

Néhány téeszes év után nyugdíjba ment – Orenburgban nagyon jól keresett, a nyugdíja is szép volt – a rendszerváltást követően pedig bőséges kárpótlást kapott – én is örököltem belőle. Anna meghalt, majd meghalt apám aztán a nagybátyám is. Apám halála után még meglátogattuk egyszer-egyszer, lányomnak mindig szép összeget dugdosott a zsebébe „szép ruhára”. Csomag is jött tőle gyakran, almával, borsóval, szárított gombával.

Temetésén körülálltuk a koporsóját – rajta az ő és az én nevem – ugyanis egy nevet viselünk (furcsa érzés az embernek a saját nevét olvasni egy koporsón). Számos unokatestvéreimmel lettünk az örökösei – földek, erdők, kárpótlási jegyek – ami a téesz széthordása után neki jutott. Házát eltartója örökölte, aki Anna halála után a gondját viselte – szép temetést rendezett neki, bőséges halotti tort.

Manapság gyakran húz a szívem Zalába, Novára, a temető felé a kis házikója mellett visz az út – mintha azóta sem lakna ott senki.

Érdekes és különös életút, gyakran tűnődöm rajta, hogy mi lett volna belőle, ha másképp alakul a történelem. Írása ugyanolyan volt, mint apámé és az enyém (fiatalabb koromban). Sajnos, mindez csak töredéke kalandos életútjának, nem meséltettem elégszer, pedig lett volna mit.