A "Gutorfölde története" című kismonográfiából:
(...) A század második felében hat-hét fő látta el az adminisztratív teendőket. 1960-ban például a vb-elnök és titkár mellett két ügyintéző, egy adminisztrátor, és egy kisegítő munkaerő dolgozott a hivatalban. 1971-ben, az újjászervezett szakigazgatási szervben igazgatási és gazdasági csoportot szerveztek, előbbit Szenté Lajos vezette Peszleg Józsefné segítségével, utóbbi munkáját pedig Mihálka Kálmán irányította, beosztottjai Gódor Józsefné és Horváth Rozália voltak. (...)
2010. március 30., kedd
2010. március 29., hétfő
Peszleg József boronaháza
Részlet az Ortaháza története című kötetből:
" Ortaháza a néphagyomány, és az öregek állítása szerint Göcsejhez tartozik" - írták róla a pákai tanácson a Zala megyei Helytörténeti Lexikon kérdőívére válaszolva, 1972-ben.
A Peszleg-ház az udvar felől
A szakember, a kiváló néprajzkutató Szentmihályi Imre az alábbiakat írta róla 1967-ben: " Ma kétutcás település. Korábban szeres település volt. Mikola-, Koczfán-, és Vajmiszer mára összeépült, csak nevében él. A szereket a bennük lakó családokról nevezték el. Az 1860. évi kataszteri térképen még több kerített ház látható. Ezekből ma már egy sincs. Az utolsó ilyen jellegű házat, mely kerített ház maradványa volt, néhány éve bontották le. (Peszleg Józsefé volt. Tipikus füstös- konyhás boronaház volt, 3 oldalról kerített alaprajzzal. Ugyancsak sajátságos volt a háztól különálló sokszögű alaprajzú bo-ronapajtája, melyet már szintén lebontottak.
Régen kizárólag fából, boronaepületeket építettek, ezek azonban már mind elpusztultak, nagyrészük leégett. Korábban jelentős volt a szövés, fonás, ló-tartás és fuvarozás.
... Gönczi a falu határában lévő Bolipuszta melletti "púp"- hoz fűződő érdekes kincsmondát közöl. "
A hivatkozott térképet a Zala Megyei Levéltárban nem találtuk meg, de van egy Csertalakost és Ortaházát ábrázoló 1846-ból (Erre a térképre a földrajzi neveknél még visszatérünk.), továbbá a Göcseji Múzeum fényképtárából előkerült a Szentmihályi által hivatkozott térképről készült fényképfelvétel is. Az 1846-os térképen jól elkülönül egymástól a három településrész. Mai elnevezésükkel a következőképp azonosíthatók: Mikola szer: Fő utca, Koczfán szer: Petőfi Sándor utca, Vajmi szer: Kossuth Lajos utca. A három szer leírását e két térkép alapján végeztük el. A kettő közül a későbbi a részletesebb. Míg az 1846-ban készültön csak a lakóépületeket tüntették fel, addig ez utóbbin a gazdasági épületek pontos helyét is. Továbbá ezen szerepel a Pördefölde felé vezető út, a későbbi "Puszta út" is. Viszont az elsőt a rajta található dűlőnevek teszik értékessé. Még egy eltérés található a két térkép közt. A ma Petőfi utca 1. szám alatti épület helyén 1846-ban egy L alakú épület állt, ezt 1858-ra teljesen kerítette építették át. Az 1858-as térképet birtokösszeíráshoz készítették. Sajnos a hozzá tartozó lista nem került elő.
(...) A Szentmihályi Imre által említett Peszleg-ház a mai ÁFÉSZ bolt helyén, a Fő utca 4. sz. alatt állt. 1965-ben bonthatták le, mert ebben az évben még készültek róla fényképfelvételek. 1966. májusában viszont elkezdték építeni a helyén a boltot. Az épületben található berendezési, és használati tárgyak jelentős néprajzi értéket képviseltek.
(...)
Ha már Ortaházán járunk:
Ördög Ferenc személyneveket vizsgáló, Ortaházát érintő nyelvészeti kutatómunkájának statisztikai adatai érdekes képet mutatnak, főleg ha azokat ösz-szevetjük a korábbi századokból megismert családnevekkel, mivel mi sze-mélynéwizsgálatából, mi csak a vezetéknevekre vonatkozó adatokat vettük át. Az adatok az 1960-as évek végi állapotot tükrözik. A község területe: 1245 kh. Lakosság szám: 281 fő. Családok száma: 106. Vezetéknevek száma: 48.
Vezetéknevek ( a számok a nevek viselőinek számát jelentik): Balázsi 2, Bartalics 1, Becze 4:9, Belső 8:22, Berta 2:4, Bocskor 2:6, Borosán 6:15, Czigány 5:14, Cseresnyés 5, Dávid 1, Devecz 5:13, Dömötör 2, Draskovics 3, Gerencsér 2:5, Gyenese 1, Horváth 2:4, Káli 3:7, Kerekes 2:2, Kóbor 3, Koczfán 2:3, Kósy 1, Kovács 3:9, Kulcsár 2, Megyés 1, Mentes 2, Mitárncz 4, Molnár 4, Németh 5, Parti 3:10, Peszleg 2, Pető 2:8, Pordán 4, Rab 2, Rácz 6, Ruzsics 1, Sári 1, Somogyi 1, Takács 4:7, Tóth 11:31, Török 2:8, Treiber 1, Vajmi 8:23, Varga 1, Vass 3, Vidóczi 4, Windisch 7, Zsálek 2.41
" Ortaháza a néphagyomány, és az öregek állítása szerint Göcsejhez tartozik" - írták róla a pákai tanácson a Zala megyei Helytörténeti Lexikon kérdőívére válaszolva, 1972-ben.
A Peszleg-ház északi és nyugati homlokzata 1958-ban
A Peszleg-ház az udvar felől
A Peszleg-ház berendezési tárgyai a múzeumba szállítás előtt
Régen kizárólag fából, boronaepületeket építettek, ezek azonban már mind elpusztultak, nagyrészük leégett. Korábban jelentős volt a szövés, fonás, ló-tartás és fuvarozás.
... Gönczi a falu határában lévő Bolipuszta melletti "púp"- hoz fűződő érdekes kincsmondát közöl. "
A hivatkozott térképet a Zala Megyei Levéltárban nem találtuk meg, de van egy Csertalakost és Ortaházát ábrázoló 1846-ból (Erre a térképre a földrajzi neveknél még visszatérünk.), továbbá a Göcseji Múzeum fényképtárából előkerült a Szentmihályi által hivatkozott térképről készült fényképfelvétel is. Az 1846-os térképen jól elkülönül egymástól a három településrész. Mai elnevezésükkel a következőképp azonosíthatók: Mikola szer: Fő utca, Koczfán szer: Petőfi Sándor utca, Vajmi szer: Kossuth Lajos utca. A három szer leírását e két térkép alapján végeztük el. A kettő közül a későbbi a részletesebb. Míg az 1846-ban készültön csak a lakóépületeket tüntették fel, addig ez utóbbin a gazdasági épületek pontos helyét is. Továbbá ezen szerepel a Pördefölde felé vezető út, a későbbi "Puszta út" is. Viszont az elsőt a rajta található dűlőnevek teszik értékessé. Még egy eltérés található a két térkép közt. A ma Petőfi utca 1. szám alatti épület helyén 1846-ban egy L alakú épület állt, ezt 1858-ra teljesen kerítette építették át. Az 1858-as térképet birtokösszeíráshoz készítették. Sajnos a hozzá tartozó lista nem került elő.
(...) A Szentmihályi Imre által említett Peszleg-ház a mai ÁFÉSZ bolt helyén, a Fő utca 4. sz. alatt állt. 1965-ben bonthatták le, mert ebben az évben még készültek róla fényképfelvételek. 1966. májusában viszont elkezdték építeni a helyén a boltot. Az épületben található berendezési, és használati tárgyak jelentős néprajzi értéket képviseltek.
(...)
Ha már Ortaházán járunk:
Ördög Ferenc személyneveket vizsgáló, Ortaházát érintő nyelvészeti kutatómunkájának statisztikai adatai érdekes képet mutatnak, főleg ha azokat ösz-szevetjük a korábbi századokból megismert családnevekkel, mivel mi sze-mélynéwizsgálatából, mi csak a vezetéknevekre vonatkozó adatokat vettük át. Az adatok az 1960-as évek végi állapotot tükrözik. A község területe: 1245 kh. Lakosság szám: 281 fő. Családok száma: 106. Vezetéknevek száma: 48.
Vezetéknevek ( a számok a nevek viselőinek számát jelentik): Balázsi 2, Bartalics 1, Becze 4:9, Belső 8:22, Berta 2:4, Bocskor 2:6, Borosán 6:15, Czigány 5:14, Cseresnyés 5, Dávid 1, Devecz 5:13, Dömötör 2, Draskovics 3, Gerencsér 2:5, Gyenese 1, Horváth 2:4, Káli 3:7, Kerekes 2:2, Kóbor 3, Koczfán 2:3, Kósy 1, Kovács 3:9, Kulcsár 2, Megyés 1, Mentes 2, Mitárncz 4, Molnár 4, Németh 5, Parti 3:10, Peszleg 2, Pető 2:8, Pordán 4, Rab 2, Rácz 6, Ruzsics 1, Sári 1, Somogyi 1, Takács 4:7, Tóth 11:31, Török 2:8, Treiber 1, Vajmi 8:23, Varga 1, Vass 3, Vidóczi 4, Windisch 7, Zsálek 2.41
2010. március 23., kedd
Kitüntetett gyógyszerész Peszleg
Lenti (gyf) - Az egészségügyben dolgozók ünnepét tartották tegnap kora délután a határ menti városban. A Semmelweis-napi megemlékezés keretében ez évben a szakág nyolc dolgozója kapott kitüntetést és jutalmat.
2007. július 7. szombat | Szerző: Gyuricza Ferenc
(...) A Semmelweis-nap kapcsán az ágazat dolgozói közül több éven át végzett munkája elismeréseként jutalmat vehetett át Tótiván Ferencné, az I. számú háziorvosi körzet ápolója, Somoskői Ildikó, a bölcsőde konyhai dolgozója, Kovács Sándorné sebészeti és Nagy Károlyné fogászati asszisztens, Fehér Vilmos, a mentőszolgálat gépkocsivezetője, Gaál Dénesné nyugalmazott vezető védőnő, Pesti Sándorné, a Kolping Gondozási Központ főnővére, illetve Peszleg Jánosné, a Zalai Gyöngyvirág gyógyszertár szakasszisztense.
2007. július 7. szombat | Szerző: Gyuricza Ferenc
(...) A Semmelweis-nap kapcsán az ágazat dolgozói közül több éven át végzett munkája elismeréseként jutalmat vehetett át Tótiván Ferencné, az I. számú háziorvosi körzet ápolója, Somoskői Ildikó, a bölcsőde konyhai dolgozója, Kovács Sándorné sebészeti és Nagy Károlyné fogászati asszisztens, Fehér Vilmos, a mentőszolgálat gépkocsivezetője, Gaál Dénesné nyugalmazott vezető védőnő, Pesti Sándorné, a Kolping Gondozási Központ főnővére, illetve Peszleg Jánosné, a Zalai Gyöngyvirág gyógyszertár szakasszisztense.
Peszleg a sajtóban
Zalaegerszeg (ag) - Tizenöt éves évfordulóját ünnepli idén a Zalai Hírlapot is kiadó Pannon Lapok Társasága Kiadói Kft. Ez alkalomból tegnap szerkesztőségünk vendégül látta a társadalmi és gazdasági élet számos fontos szereplőjét
2008. április. 25. péntek | Szerző: Arany Gábor
Az ünnepi összejövetelen elsőként Peszleg Judit, a Zalai Hírlap hirdetési vezetője köszöntötte a vendégeket. Bevezetőjében utalt arra, hogy a rendszerváltozás után a német WAZ csoport, mint szakmai befektető által privatizált lap ma a Közép-Dunántúlon meghatározó lapcsalád tagjává vált.
2008. április. 25. péntek | Szerző: Arany Gábor
Az ünnepi összejövetelen elsőként Peszleg Judit, a Zalai Hírlap hirdetési vezetője köszöntötte a vendégeket. Bevezetőjében utalt arra, hogy a rendszerváltozás után a német WAZ csoport, mint szakmai befektető által privatizált lap ma a Közép-Dunántúlon meghatározó lapcsalád tagjává vált.
Bibliás Peszleg
A Biblia története tablókon, képeken
Lenti (gyf) - Augusztus 5-től tekinthető meg a városi művelődési központban az a vándorkiállítás, amely a Biblia történetével foglalkozik.
2008. augusztus 8. péntek | Szerző: Gyuricza Ferenc
A 19 elemből álló, színes, informatív tablósorozat az Országjáró Biblia címet viseli. A tárlat a Könyvek könyvének keletkezéstörténetét, az évezredek során a világ kultúrájára kifejtett hatását, valamint a hazai bibliakiadás és -terjesztés napjainkban folyó munkáját is bemutatja - tudtuk meg az anyagot a Kerka-parti városba elhozó Peszleg Zsolttól, aki azt is hozzátette, hogy ezzel a kiállítással a Biblia Éve 2008 elnevezésű országos rendezvénysorozathoz kívántak csatlakozni.
- A kiállításhoz kapcsolódva Gyere velünk a Biblia korába címmel már előzetesen meghirdetésre került egy képzőművészeti pályázat is - folytatta Peszleg Zsolt. - Az erre beérkezett alkotások szintén láthatóak a lenti művelődési központban, míg az ünnepélyes eredményhirdetést a szombaton megrendezésre kerülő zenés bibiliaünnep során tartjuk meg az intézményben.
Lenti (gyf) - Augusztus 5-től tekinthető meg a városi művelődési központban az a vándorkiállítás, amely a Biblia történetével foglalkozik.
2008. augusztus 8. péntek | Szerző: Gyuricza Ferenc
A 19 elemből álló, színes, informatív tablósorozat az Országjáró Biblia címet viseli. A tárlat a Könyvek könyvének keletkezéstörténetét, az évezredek során a világ kultúrájára kifejtett hatását, valamint a hazai bibliakiadás és -terjesztés napjainkban folyó munkáját is bemutatja - tudtuk meg az anyagot a Kerka-parti városba elhozó Peszleg Zsolttól, aki azt is hozzátette, hogy ezzel a kiállítással a Biblia Éve 2008 elnevezésű országos rendezvénysorozathoz kívántak csatlakozni.
- A kiállításhoz kapcsolódva Gyere velünk a Biblia korába címmel már előzetesen meghirdetésre került egy képzőművészeti pályázat is - folytatta Peszleg Zsolt. - Az erre beérkezett alkotások szintén láthatóak a lenti művelődési központban, míg az ünnepélyes eredményhirdetést a szombaton megrendezésre kerülő zenés bibiliaünnep során tartjuk meg az intézményben.
Peszlegek a Ki mit tud?-on
Zalalövő - A Salla Művelődési Központban a februárban megkezdett és egy majdani, májusi gálával záruló "Egyszer volt egy 68" című ki mit tud-sorozat harmadik részére került sor szombaton.
2009. április 7. kedd | Szerző: Hajdu Péter
A színpadon egymást váltották a vers- és mesemondók, valamint az amatőr színjátszó csoportok.
(...)
Kedves mesét, a Rátóti csikótojást mutatta be a nemrég alakult Kávási Ifjúsági Színpad, a Lentiből érkezett Kerkások Színjátszó Csoport pedig a Twist Olivér rövid zenés változatával szórakoztatott. A többségében iskoláskorú fellépők közt feltűnt egy testvérpár is, a Lentiből érkezett, tízesztendős Peszleg Katát és a nyolcéves Peszleg Barnabást édesapjuk hozta el.
- Otthon, a Barnabásnak drámát oktató Kati néni, illetve anyukánk közös ötlete volt, hogy nevezzünk be - említette Kata. A testvérpár énekelt, táncolt a színpadon, ahol igen jól érezték magukat.
***
A reneszánsz év jegyében zajlott
Lenti (gyf) - A kistérség alsó tagozatos diákjai vettek részt azon a mesemondó versenyen, melyet a városi könyvtár szervezett a reneszánsz éve alkalmából.
2008. május. 14. szerda | Szerző: Gyuricza Ferenc
A Hetedhét ország elnevezésű versenyt rendszeresen megrendezi a lenti közművelődési intézmény, ám az idei rendezvény Mátyás király koronázásának 550. évfordulója alkalmából az eddiginél is több érdeklődőt vonzott.
Az idei mesemondó verseny megosztott első díját két lenti diák, Peszleg Kata és Szalai Alexandra kapta.
2009. április 7. kedd | Szerző: Hajdu Péter
A színpadon egymást váltották a vers- és mesemondók, valamint az amatőr színjátszó csoportok.
(...)
Kedves mesét, a Rátóti csikótojást mutatta be a nemrég alakult Kávási Ifjúsági Színpad, a Lentiből érkezett Kerkások Színjátszó Csoport pedig a Twist Olivér rövid zenés változatával szórakoztatott. A többségében iskoláskorú fellépők közt feltűnt egy testvérpár is, a Lentiből érkezett, tízesztendős Peszleg Katát és a nyolcéves Peszleg Barnabást édesapjuk hozta el.
- Otthon, a Barnabásnak drámát oktató Kati néni, illetve anyukánk közös ötlete volt, hogy nevezzünk be - említette Kata. A testvérpár énekelt, táncolt a színpadon, ahol igen jól érezték magukat.
***
A reneszánsz év jegyében zajlott
Lenti (gyf) - A kistérség alsó tagozatos diákjai vettek részt azon a mesemondó versenyen, melyet a városi könyvtár szervezett a reneszánsz éve alkalmából.
2008. május. 14. szerda | Szerző: Gyuricza Ferenc
A Hetedhét ország elnevezésű versenyt rendszeresen megrendezi a lenti közművelődési intézmény, ám az idei rendezvény Mátyás király koronázásának 550. évfordulója alkalmából az eddiginél is több érdeklődőt vonzott.
Az idei mesemondó verseny megosztott első díját két lenti diák, Peszleg Kata és Szalai Alexandra kapta.
A Peszlegek jól főznek
A Paprika TV sztárszakácsai is eljöttek a disznótoros-gesztenyés fesztiválra
Tormafölde - Komplex kistérségi nappá bővült az elmúlt évben hagyományteremtő szándékkal útjára indított Gesztenye és toros fesztivál, a szombati rendezvényen részben ebből fakadóan mintegy kétezren vettek részt.
2009. október 4. vasárnap | Szerző: Gyuricza Ferenc
A program délelőtt főzőversennyel vette kezdetét, amire 32 csapat jelentkezett. A legjobb teljesítményt a helybéli Peszleg Miklós és baráti köre nyújtotta. Az általuk készített kakastaréj pörkölt nemcsak a zsűrinek, hanem azon szerencséseknek is ízlett, akik megkóstolhatták a remekművet.
A fesztiválon a főzőversenyen készült étkek mellett számos gesztenyés különlegesség került még az asztalra, ezek elkészítésében a Paprika TV és a Nagykanizsai Gasztronómiai Egyesület sztárszakácsai, valamint a helybéli asszonyok ügyeskedtek.
- A falu környékén rengeteg a gesztenyefa, ez adta a gesztenye fesztivál ötletét, míg a toros elnevezést a község nevéből és a környéken úgyszintén nagy hagyománnyal rendelkező disznótorból vettük - mondta Kondákor József polgármester. - Ez már a második olyan fesztivál volt, amelynek a településünk adott otthont, ráadsául az idei rendezvényt egy pályázatnak köszönhetően kiterjeszthettük a kistérségre.
Tormafölde - Komplex kistérségi nappá bővült az elmúlt évben hagyományteremtő szándékkal útjára indított Gesztenye és toros fesztivál, a szombati rendezvényen részben ebből fakadóan mintegy kétezren vettek részt.
2009. október 4. vasárnap | Szerző: Gyuricza Ferenc
A program délelőtt főzőversennyel vette kezdetét, amire 32 csapat jelentkezett. A legjobb teljesítményt a helybéli Peszleg Miklós és baráti köre nyújtotta. Az általuk készített kakastaréj pörkölt nemcsak a zsűrinek, hanem azon szerencséseknek is ízlett, akik megkóstolhatták a remekművet.
A fesztiválon a főzőversenyen készült étkek mellett számos gesztenyés különlegesség került még az asztalra, ezek elkészítésében a Paprika TV és a Nagykanizsai Gasztronómiai Egyesület sztárszakácsai, valamint a helybéli asszonyok ügyeskedtek.
- A falu környékén rengeteg a gesztenyefa, ez adta a gesztenye fesztivál ötletét, míg a toros elnevezést a község nevéből és a környéken úgyszintén nagy hagyománnyal rendelkező disznótorból vettük - mondta Kondákor József polgármester. - Ez már a második olyan fesztivál volt, amelynek a településünk adott otthont, ráadsául az idei rendezvényt egy pályázatnak köszönhetően kiterjeszthettük a kistérségre.
Csaliversek, Télapó-mesék - Még egy költő Peszleg
Lenti (gyf) - Színvonalas alkotások érkeztek a Vörösmarty Mihály Általános Iskola által meghirdetett megyei vers- és prózaíró versenyre. A pályázat eredményhirdetését tegnap tartották.
2009. december 2. szerda | Szerző: Gyuricza Ferenc
A rendezvény ünnepélyes díjkiosztóján elhangzott, hogy az idei évben ugyan kevesebb szépirodalmi vénával megáldott diák jelentkezett a versenyre, ám az általuk beküldött művek tartalmi szempontból nagy előrelépést jelentenek.
Vers kategóriában a helybeli Peszleg Ádám Csodaszarvas című költeményét találták a legjobbnak a bíráló bizottság tagjai, második helyen a szintén lenti Horváth Eszter végzett a Megjött a Télapó című versével, míg a harmadik a nagykanizsai Hegedüs Ákos Csaliverse lett.
(...)
2009. december 2. szerda | Szerző: Gyuricza Ferenc
A rendezvény ünnepélyes díjkiosztóján elhangzott, hogy az idei évben ugyan kevesebb szépirodalmi vénával megáldott diák jelentkezett a versenyre, ám az általuk beküldött művek tartalmi szempontból nagy előrelépést jelentenek.
Vers kategóriában a helybeli Peszleg Ádám Csodaszarvas című költeményét találták a legjobbnak a bíráló bizottság tagjai, második helyen a szintén lenti Horváth Eszter végzett a Megjött a Télapó című versével, míg a harmadik a nagykanizsai Hegedüs Ákos Csaliverse lett.
(...)
2010. március 9., kedd
Peszlegek a mormon regiszterből
Alant már született egy bejegyzés Amerika szabad földjére lépett magyar kivándorlókról, most a mormonok családi regisztereiben búvárkodunk. A következő Peszlegeket találtuk (általános megjegyzés: ők nem feltétlenül kivándorlók, mert a mormonok minden adatot feldolgoznak, amihez hozzájutnak):
1. Peszleg András - 1857 előtt született illetve keresztelték meg. Felesége Gurutics Erzsébet, 1872 előtt kötöttek házasságot.
2. Peszleg Anna - 1862 előtt született és 1913 előtt meghalt. Czigány Jánossal kötött házasságot, 1877 előtt.
3. Peszleg Cathar (Katalin) - született/keresztelték: 1783 előtt, férje Josephus Betze (Becze József?), házasságot kötöttek1798 előtt. Van adat egy másik Peszleg Cathar-ról is, eszerint 1779 előtt született. Valószínűleg ugyanarról a személyről van szó.
4. Peszleg Elisabetha - ő már a mi Peszlegünk, mert 1780 körül született Hernyékben. Feltehetően ugyanaz a család, mint Catharé, mert az ő férje Franciscus Betze és a házasságkötés pontos ideje is ismert: 1797. január 24. A férj is magyar, mert 1778-ban született Kissziget községben.
5. Peszleg István - 1907, március 6-án született Szent Kozmadombja községben, szülei Peszleg Gábor és Horváth Mari, felesége Simon Margit, akivel házasságot kötött 1929. november 29-én, Gutorföldén. Peszleg Gábort ld. alább, Horváth Mari (15 Jul 1877. július 15, Gutorfölde - 1954. november 26. Gutorfölde - az ő szülei Horváth János és Primusz Rozi.) Horváth Mari Peszleg Gábor halála után a tárnoki születésű Gyergyák István felesége lett, aki Gyergyák János és Tizedes Anna fia, 1870-ben született.
6. Peszleg Fran (Ferenc?) - 1766-ban született, szintén Hernyékben. Felesége Gáspár Anna (született 1777-ben Kissziget községben), akivel házasságot kötött 1795. február 9-én.
7. Peszleg Gábor - 1871 előtt született, felesége Göncz Gocseb (Göcsej?) Erzsébet , a házasságkötés 1886 előtt történt. Erzsébetről semmi közelebbit nem tudunk.
8. Peszleg Gábor - lehet, hogy azonos az előbbivel, bár a nyilvántartásban külön személyként szerepel: 1872. március 15-én született, Hernyékben és meghalt 1929 előtt. Szülei: Peszleg András, Gurutics Erzsébet. Háromszor nősült, a feleségek: Horvath Mari (1902 előtt, Hernyékben), Kása Mari (1895 május 5-én, szintén Hernyékben, Mari született 1875-ben Dömeföldén) valamint Mirecz Jxxxxsia (Júlia?) (1911 június 3-án, ugyancsak Hernyékben - őróla azt tudjuk, hogy kétszer volt férjnél, első férje volt Peszleg Gábor, 1860. február 28-án született, szülei: Mirecz József és Klomfer Katalin)
9. Peszleg József - 1884 körül született, felesége Kovács Anna, összeházasodtak 1911 előtt. Anna is 1884 körül született.
10. Peszleg Katalin - 1896. szeptember 19-én született Hernyékben, az előbb említett Peszleg Gábor és Göncz Erzsébet gyermeke. Férje Dancs Sándor, házasságot kötöttek 1919. március 22-én (Dancs Sándor szülei: Dancs István és Tóth Verona)
11. Peszleg Katalin - született 1909. május 1-én Hernyékben, meghalt 1909. június 23-án, ugyanott. Szülei Gabor Peszleg és Mari Kasa.
12. Peszleg Mária - született 1871 körül. Férje Tamása András Andor (született 1865 körül), akivel házasságot kötöttek 1888 előtt.
13. Peszleg Pál - született 1911. május 29., Hernyékben, szülei Peszleg József és Kovács Anna (ld. fentebb), házasságot kötött Kámán Terézzel 1931. február 7-én, Gutorföldén. Kámán Teréz szülei Kámán Ferencz és Tamás Mária. Megjegyzem, a Kámán család is kiterjedt zalai família, én is ismertem egy novai szabót ezen a néven. Egy másik Peszleg Pál, akinek a neje Kámán Irén, szerepel gyűjteményünkben, hernyéki sírkövük fényképével.
14. Peszleg Péter - született 1870 előtt, meghalt 1910 előtt. Felesége Czigány Rozi (nem sokat tudunk róla, ő is még 1870 előtt született), akivel 1885 körül kötöttek házasságot (talán Péter néhány évvel 1870 előtt születhetett).
15. Peszleg Péter - Az előbbiek gyermeke, 1885. július 31-én született Peszleg Péter és Czigány Rozi gyermekeként. Felesége Gombos Anna, akivel házasságot kötöttek 1910. január 23-án, Tárnokon. Gombos Anna szülei Gombos Imre és Tóth Verona. Ez a Peszleg Péter koránál fogva azonos lehet a hernyéki első világháborús emlékművön szereplő hősi halott Peszleg Péterrel.
16. Peszleg Rozi - szintén Peszleg Gábor és Göncz Erzsébet gyermeke, született 1886. január 29-én, Hernyékben. Meghalt 1932 után. Férje Millei József (Millei György és Vas Boriska fia, született 1874. február 14-én Szentpéterföldén. Peszleg Rozi halála után Tóth Rozit vette el 1903-ban.)
17. Peszleg Sándor - a már említett Peszleg Gábor és Horváth Mari fia, született1902. június 3-án Gutorföldén, meghalt 1967 körül.
18. Peszleg Verona - született 1841 előtt, házasságot kötött Korosa Józseffel 1856 előtt.
Ismeretes néhány Pesleg is, íme:
1. Ciprian Pesleg - szül. 1867, Lengyelország
2. Galina Pesleg - szül. 1897 Kiev
1. Peszleg András - 1857 előtt született illetve keresztelték meg. Felesége Gurutics Erzsébet, 1872 előtt kötöttek házasságot.
2. Peszleg Anna - 1862 előtt született és 1913 előtt meghalt. Czigány Jánossal kötött házasságot, 1877 előtt.
3. Peszleg Cathar (Katalin) - született/keresztelték: 1783 előtt, férje Josephus Betze (Becze József?), házasságot kötöttek1798 előtt. Van adat egy másik Peszleg Cathar-ról is, eszerint 1779 előtt született. Valószínűleg ugyanarról a személyről van szó.
4. Peszleg Elisabetha - ő már a mi Peszlegünk, mert 1780 körül született Hernyékben. Feltehetően ugyanaz a család, mint Catharé, mert az ő férje Franciscus Betze és a házasságkötés pontos ideje is ismert: 1797. január 24. A férj is magyar, mert 1778-ban született Kissziget községben.
5. Peszleg István - 1907, március 6-án született Szent Kozmadombja községben, szülei Peszleg Gábor és Horváth Mari, felesége Simon Margit, akivel házasságot kötött 1929. november 29-én, Gutorföldén. Peszleg Gábort ld. alább, Horváth Mari (15 Jul 1877. július 15, Gutorfölde - 1954. november 26. Gutorfölde - az ő szülei Horváth János és Primusz Rozi.) Horváth Mari Peszleg Gábor halála után a tárnoki születésű Gyergyák István felesége lett, aki Gyergyák János és Tizedes Anna fia, 1870-ben született.
6. Peszleg Fran (Ferenc?) - 1766-ban született, szintén Hernyékben. Felesége Gáspár Anna (született 1777-ben Kissziget községben), akivel házasságot kötött 1795. február 9-én.
7. Peszleg Gábor - 1871 előtt született, felesége Göncz Gocseb (Göcsej?) Erzsébet , a házasságkötés 1886 előtt történt. Erzsébetről semmi közelebbit nem tudunk.
8. Peszleg Gábor - lehet, hogy azonos az előbbivel, bár a nyilvántartásban külön személyként szerepel: 1872. március 15-én született, Hernyékben és meghalt 1929 előtt. Szülei: Peszleg András, Gurutics Erzsébet. Háromszor nősült, a feleségek: Horvath Mari (1902 előtt, Hernyékben), Kása Mari (1895 május 5-én, szintén Hernyékben, Mari született 1875-ben Dömeföldén) valamint Mirecz Jxxxxsia (Júlia?) (1911 június 3-án, ugyancsak Hernyékben - őróla azt tudjuk, hogy kétszer volt férjnél, első férje volt Peszleg Gábor, 1860. február 28-án született, szülei: Mirecz József és Klomfer Katalin)
9. Peszleg József - 1884 körül született, felesége Kovács Anna, összeházasodtak 1911 előtt. Anna is 1884 körül született.
10. Peszleg Katalin - 1896. szeptember 19-én született Hernyékben, az előbb említett Peszleg Gábor és Göncz Erzsébet gyermeke. Férje Dancs Sándor, házasságot kötöttek 1919. március 22-én (Dancs Sándor szülei: Dancs István és Tóth Verona)
11. Peszleg Katalin - született 1909. május 1-én Hernyékben, meghalt 1909. június 23-án, ugyanott. Szülei Gabor Peszleg és Mari Kasa.
12. Peszleg Mária - született 1871 körül. Férje Tamása András Andor (született 1865 körül), akivel házasságot kötöttek 1888 előtt.
13. Peszleg Pál - született 1911. május 29., Hernyékben, szülei Peszleg József és Kovács Anna (ld. fentebb), házasságot kötött Kámán Terézzel 1931. február 7-én, Gutorföldén. Kámán Teréz szülei Kámán Ferencz és Tamás Mária. Megjegyzem, a Kámán család is kiterjedt zalai família, én is ismertem egy novai szabót ezen a néven. Egy másik Peszleg Pál, akinek a neje Kámán Irén, szerepel gyűjteményünkben, hernyéki sírkövük fényképével.
14. Peszleg Péter - született 1870 előtt, meghalt 1910 előtt. Felesége Czigány Rozi (nem sokat tudunk róla, ő is még 1870 előtt született), akivel 1885 körül kötöttek házasságot (talán Péter néhány évvel 1870 előtt születhetett).
15. Peszleg Péter - Az előbbiek gyermeke, 1885. július 31-én született Peszleg Péter és Czigány Rozi gyermekeként. Felesége Gombos Anna, akivel házasságot kötöttek 1910. január 23-án, Tárnokon. Gombos Anna szülei Gombos Imre és Tóth Verona. Ez a Peszleg Péter koránál fogva azonos lehet a hernyéki első világháborús emlékművön szereplő hősi halott Peszleg Péterrel.
16. Peszleg Rozi - szintén Peszleg Gábor és Göncz Erzsébet gyermeke, született 1886. január 29-én, Hernyékben. Meghalt 1932 után. Férje Millei József (Millei György és Vas Boriska fia, született 1874. február 14-én Szentpéterföldén. Peszleg Rozi halála után Tóth Rozit vette el 1903-ban.)
17. Peszleg Sándor - a már említett Peszleg Gábor és Horváth Mari fia, született1902. június 3-án Gutorföldén, meghalt 1967 körül.
18. Peszleg Verona - született 1841 előtt, házasságot kötött Korosa Józseffel 1856 előtt.
Ismeretes néhány Pesleg is, íme:
1. Ciprian Pesleg - szül. 1867, Lengyelország
2. Galina Pesleg - szül. 1897 Kiev
2010. március 1., hétfő
Emlékezzünk a summásokról
A novai Peszlegek summások voltak. Emlékezzünk meg most róluk, néhány szóban:
***
A summások öt-hét hónapra mindenféle mezőgazdasági munka elvégzésére szerződtek előre meghatározott bérért az uradalmakhoz. A munka kora tavasztól késő őszig tartott, és így a munkaadó megtakarította a téli bér összegét, amikor nem tudott volna rendszeresen munkát adni cselédeinek. Ez a réteg a múlt század utolsó negyedében alakult ki, és lényegében a magyar nyelvterületen kisebb-nagyobb mértékben sok helyen előfordult. Egyes vidékeken azonban a lakosság döntő többségének megélhetését biztosította, így elsősorban a mezőkövesdi matyók jártak a summás munkára. A falunak sokszor több mint fele messze földön kereste kenyerét.
A természetbeni juttatást hetenként mérték ki a summásoknak. Ebben szerepelt több-kevesebb mennyiségű liszt, szalonna, főzelék (bab, borsó, lencse), néha hús és mindenkor pálinka. Ehhez járult még valamelyes készpénz, amit igyekeztek a téli hónapokra összegyűjteni. A természetbeniek egy részét a gazdasszonynak adták át. Ez többnyire a gazda felesége volt, aki naponta legalább egy alkalommal meleg ételről gondoskodott, megsütötte a kenyeret. Ehhez a munkához a csapattól a szükségnek megfelelő segítséget kapott.
A summások régebben szekérrel jutottak el a munkahelyükre, később vonattal jártak, melynek költségét az uradalom megtérítette. Elhelyezésük pajtában, barakkban vagy éppen istállóban történt, ahol a földön szalmazsákon, többnyire azonban csak szalmán töltötték az éjszakát. Munkaidejük napkeltétől napszálltáig tartott, de úgy, hogy mire a nap felkelt, akkor már a munkahelyre kellett érniök, akármilyen messze is volt az szálláshelyüktől. Reggel és délután fél-fél, délben egy óra étkezési szünetet tarthattak. A hat napot teljesen végig kellett dolgozniok, ami a nyári hónapokban meghaladta a napi 16 órát is.
A summásnak minden munkát el kellett végeznie, így a kukoricakapálást, a répaegyelést, majd az aratást, amikor párokat alakítottak ki. Ez rendszerint úgy történt, hogy a férfi feleségével vagy lányával aratott együtt. A behordás és a cséplés éppen úgy munkájukhoz tartozott, mint a kukorica, répa betakarítása. Amennyiben az eső miatt nem tudtak a földeken dolgozni, akkor az istállóban, a gazdasági épületekben vagy azok környékén, a magtárakban jelöltek ki munkát számukra.
Az egyedüli pihenőnap a vasárnap, amikor a tisztálkodást végezték, hiszen hétköznap rendszerint csak ruhástul dőltek le a szalmára. Az asszonyok, lányok mostak maguk és a férfiak számára. A legtöbb helyen az uraság szerződésben kötötte ki, hogy templomba is tartoznak elmenni. De vasárnap került sor az elromlott kézieszközök kijavítására, és ha még ezen túl is maradt valamelyes idő, akkor beszélgettek, meséltek, daloltak, különösen a délutáni és esti órákban.
A fiatalabbak ilyenkor útra keltek, és meglátogatták valamelyik szomszédos summáscsapatot, ahol igyekeztek őket valamivel megkínálni. Gyakran előkerült a citera, a harmonika, és zenéje mellett táncolni kezdtek. Ez a vasárnap délutáni táncos összejövetel, az ún. cuháré annyira elterjedt, hogy később Mezőkövesden is meghonosodott. Mások a szomszédos falvakba mentek be új ismeretségeket kötni, a kocsmában iszogatni.
(Balassa-Ortutay: Magyar Néprajz)
***
A Peszlegek is summások voltak, mindenki máshol. Hónapokig nem tudtak egymásról, így eshetett meg, hogy nagyapám Peszleg János egy nyári vihar alkalmával megfázott, tüdőgyulladást kapott és a zalaegerszegi kórházba került, ahol hamarosan meg is halt. Feleségét, nagyanyámat, aki másik faluban volt summás, nem értesítette senki. Akkoriban a kommunikáció még nagyon gyenge volt. Nagyapámat közköltségen eltemették valahol Zalaegerszegen, jeltelenül, és amikor nagyanyám értesült nagyapám haláláról, már késő volt. Novai sírja jelképes, nagyapám ismeretlen helyen nyugszik.
A summás élet következménye, hogy minden gyerek más faluban született.
***
A summások öt-hét hónapra mindenféle mezőgazdasági munka elvégzésére szerződtek előre meghatározott bérért az uradalmakhoz. A munka kora tavasztól késő őszig tartott, és így a munkaadó megtakarította a téli bér összegét, amikor nem tudott volna rendszeresen munkát adni cselédeinek. Ez a réteg a múlt század utolsó negyedében alakult ki, és lényegében a magyar nyelvterületen kisebb-nagyobb mértékben sok helyen előfordult. Egyes vidékeken azonban a lakosság döntő többségének megélhetését biztosította, így elsősorban a mezőkövesdi matyók jártak a summás munkára. A falunak sokszor több mint fele messze földön kereste kenyerét.
A természetbeni juttatást hetenként mérték ki a summásoknak. Ebben szerepelt több-kevesebb mennyiségű liszt, szalonna, főzelék (bab, borsó, lencse), néha hús és mindenkor pálinka. Ehhez járult még valamelyes készpénz, amit igyekeztek a téli hónapokra összegyűjteni. A természetbeniek egy részét a gazdasszonynak adták át. Ez többnyire a gazda felesége volt, aki naponta legalább egy alkalommal meleg ételről gondoskodott, megsütötte a kenyeret. Ehhez a munkához a csapattól a szükségnek megfelelő segítséget kapott.
A summások régebben szekérrel jutottak el a munkahelyükre, később vonattal jártak, melynek költségét az uradalom megtérítette. Elhelyezésük pajtában, barakkban vagy éppen istállóban történt, ahol a földön szalmazsákon, többnyire azonban csak szalmán töltötték az éjszakát. Munkaidejük napkeltétől napszálltáig tartott, de úgy, hogy mire a nap felkelt, akkor már a munkahelyre kellett érniök, akármilyen messze is volt az szálláshelyüktől. Reggel és délután fél-fél, délben egy óra étkezési szünetet tarthattak. A hat napot teljesen végig kellett dolgozniok, ami a nyári hónapokban meghaladta a napi 16 órát is.
A summásnak minden munkát el kellett végeznie, így a kukoricakapálást, a répaegyelést, majd az aratást, amikor párokat alakítottak ki. Ez rendszerint úgy történt, hogy a férfi feleségével vagy lányával aratott együtt. A behordás és a cséplés éppen úgy munkájukhoz tartozott, mint a kukorica, répa betakarítása. Amennyiben az eső miatt nem tudtak a földeken dolgozni, akkor az istállóban, a gazdasági épületekben vagy azok környékén, a magtárakban jelöltek ki munkát számukra.
Az egyedüli pihenőnap a vasárnap, amikor a tisztálkodást végezték, hiszen hétköznap rendszerint csak ruhástul dőltek le a szalmára. Az asszonyok, lányok mostak maguk és a férfiak számára. A legtöbb helyen az uraság szerződésben kötötte ki, hogy templomba is tartoznak elmenni. De vasárnap került sor az elromlott kézieszközök kijavítására, és ha még ezen túl is maradt valamelyes idő, akkor beszélgettek, meséltek, daloltak, különösen a délutáni és esti órákban.
A fiatalabbak ilyenkor útra keltek, és meglátogatták valamelyik szomszédos summáscsapatot, ahol igyekeztek őket valamivel megkínálni. Gyakran előkerült a citera, a harmonika, és zenéje mellett táncolni kezdtek. Ez a vasárnap délutáni táncos összejövetel, az ún. cuháré annyira elterjedt, hogy később Mezőkövesden is meghonosodott. Mások a szomszédos falvakba mentek be új ismeretségeket kötni, a kocsmában iszogatni.
(Balassa-Ortutay: Magyar Néprajz)
***
A Peszlegek is summások voltak, mindenki máshol. Hónapokig nem tudtak egymásról, így eshetett meg, hogy nagyapám Peszleg János egy nyári vihar alkalmával megfázott, tüdőgyulladást kapott és a zalaegerszegi kórházba került, ahol hamarosan meg is halt. Feleségét, nagyanyámat, aki másik faluban volt summás, nem értesítette senki. Akkoriban a kommunikáció még nagyon gyenge volt. Nagyapámat közköltségen eltemették valahol Zalaegerszegen, jeltelenül, és amikor nagyanyám értesült nagyapám haláláról, már késő volt. Novai sírja jelképes, nagyapám ismeretlen helyen nyugszik.
A summás élet következménye, hogy minden gyerek más faluban született.
Megemlékezés nagybátyámról, aki nem volt ugyan katona, mégis 20 évet töltött hadifogságban
RÓZSÁS JÁNOS
Magyarok az orosz birodalom fogságában
1849–1956
(...) A második világháború folyamán megint csak megindult a magyar hadifoglyok áradata kelet felé, ekkor már a kommunizmust építő Szovjetunióba. 1941-től csak mérsékelt létszámmal estek magyar katonák szovjet fogságba, de az 1943. januári doni szovjet áttörés és előrenyomulás során, a téli hónapokban, majd pedig a háború utolsó évében, Magyarország szovjet megszállása idején, 1944–45-ben százezrek osztályrésze lett a keserű számkivetettség a végsőkig felajzott háborús propaganda ellenséges légkörében. Bármilyen hihetetlennek tűnik, a hadifoglyok utolsó, több tízezres tömegét már a háború befejeződése, 1945. május 9-e után szedték össze az erre specializálódott szovjet katonai egységek a volt frontkatonák, valamint a civil lakosság közül, az utcákon történő, razziaszerű összeterelések során, személyi válogatás nélkül férfiakat és nőket, sőt kiskorúakat is (Palásthy Rezső: Fehér könyv, 1950).
A magyar nemzet hadifoglyokban elszenvedett második világháborús vesztesége a témával foglalkozó történészeink (Für Lajos, Stark Tamás, Kormos Mihály) szerint megközelítőleg elérte a 650 ezer főt. Ezzel szemben a szovjet történészek, hadtörténészek (Vitalij Fomin, Vaszilij Galickij) 513 767 főt szerepeltetnek tanulmányaikban, akik közül 54 753 fő halt meg lágerekben, és hazatért 459 014 volt hadifogoly. A két számadat közötti körülbelüli különbség 136 ezer személyi veszteség. Ennyire tehető azoknak a száma, akik a fogságba esés, a 60–70 ezer fős gyűjtőtáborokban kitört tífuszjárvány, a kegyetlen bánásmód, éhínség és fagyhalál következtében hullottak ki a sorból – még mielőtt valaki megkérdezte volna a nevüket, személy szerint számba vehették volna őket az egyre özönlő fogolyáradatban, a mohó fogolyszedés iszonyú körülményeinek áldozatul esve 1945 telén és tavaszán.
Itt jegyzem meg, hagy a szovjet hadtörténészek csökkenő létszámmal összeállított hadifogoly-táblázata szerint a felsorolt huszonhárom nemzetiség között a fájdalmas harmadik helyet foglaljuk el. Elismert fogolylétszám a németeket illetően 2 389 560 fő, japán 639 635 fő, magyar 513 767 fő, utánunk következő románok már csak 187 370 fővel zárkóznak fel. Az összes regisztrált hadifogolylétszám 4 171 032 fő, melynek a magyarok a 12,32 százalékát teszik ki. Tragikus és fájdalmas – és miként az első világháború után – ez úttal is minden mértéken felül érvényesült az engesztelhetetlen bosszú és ellenszenv a Kárpátok koszorúzta országnak a magyar nemzetiségű, nem szláv származású állampolgáraival szemben.
A háború után Sztálin és Rákosi között megállapodás született, hogy a nemzetközi szerződések, a fegyverszüneti megállapodás ellenére sem adják haza Szovjetunióból a magyar hadifoglyokat, hanem jogosult Sztálin visszatartani őket „jóvátételi kényszermunkásként”. A kilencvenes évek elején derült ki az akkori a hivatalos megítélés: a magyar hadifoglyok 1945. augusztus 1-jétől már nem hadifoglyok, hanem „személyi szabadságuktól politikai okból megfosztott személyek” voltak.
Így a Lágerek Főhatósága, vagyis a GULAG rendelkezése alá tartoztak. Meg kell említeni, hogy 1946–47-ben időnként engedtek haza egy-egy fogolyszállítmányt. Részben a teljesen legyengülteket selejtezték ki, vagy éppenséggel propagandisztikus fogásként, rendszerint a parlamenti választások előtt, amikor „Rákosi elvtárs meghallgatta az édesanyák és feleségek könyörgését”, és közbenjárt Sztálin elvtársnál. A nagyobb létszámú, tömeges hazatérés 1948–1949-ben történt, de a legutolsó visszatartottak csak 1951 decemberében térhettek haza Magyarországra. A hadifoglyokat nem lehetett a végtelenségig visszatartani jóvátételi kényszermunkára, és mint említettem 1948–1949-ben sorra felszámolták a fogolytáborokat.
(...)
A háborús bűnösként elítélt magyaroknak alig négy-öt százaléka élte túl a kényszermunkatáborok 8–10 évig tartó kemény megpróbáltatásait. Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála utáni amnesztia nyitotta meg előttük a szabadulás útját, és térhettek, szállingózhattak haza hírmondónak több hullámban, főként 1953 és 1955 között Magyarországra. A kényszermunkatáborokban elpusztult milliók, köztük sok ezernyi magyar számára sajnos már helyrehozhatatlan tömeggyilkosság volt az a tény, hogy a politikai elítéltek ártatlanul, koncepciós perek hazug vádiratai következtében lettek a rabszolgatartó birodalom áldozatai.
***
Személyes érintettség
Rózsás János tanulmányához családunk emlékei alapján is hozzá tudok szólni – nagybátyám, (szintén) Peszleg József orosz hadifogságban töltött nem tíz, de majd’ 20 évet úgy, hogy egy percig sem volt katona.
1945-ben, a háború utolsó szakaszában Zala megyéből besorozták és útnak indították valamerre (talán Pécsre?) vonaton, ám a vonat nem jutott messzire – a frontba ütközött, az oroszok lekapcsolták őket és valamennyi fiatalt, akit a vonaton találtak, hadifogolynak nyilvánították.
Hamarosan valahol a Volga mellett találta magát, egy táborban, ahol nem csak magyarok voltak (ő is összebarátkozott egy bizonytalan nemzetiségű, Aromai Szécs nevű katonával, aki a tábor mókamestere volt). A táborban rengetegen zsúfolódtak össze, ennivaló alig volt, és aki – nagybátyám elmondása szerint – nem volt hajlandó megenni a krumplihéjat, az rövid úton „megszabadult” a rabságból. Fakitermelésen dolgoztak.
Őt nem ítélték el, csak egyszerűen – „szerencséje” volt: túlélte. Később a tábori körülmények javultak, majd Sztálin halála körüli zűrzavarban szélnek eresztették őket. Mivel akkor már deklaráltan nem volt hadifogoly a Szovjetunióban, azt mondták nekik: keletre lehet menni, de nyugat felé nem. Így került Krasznojarszk mellé (a „mellé” itt 150-200 km-t jelentett), egy faluba, aminek Dolgomosztovszkij vagy hasonló neve volt.
Közben a Sors is épített utakat; Fehéroroszországból a háború előtt-alatt gyárakat telepítettek Szibériába, a munkásokkal (vagyis inkább munkásnőkkel) együtt. Egy vasgyár vagy gépgyár így került Krasznojarszk mellé, és barakkok nőttek ki a földből a hevenyészett gyár mellett. Aztán véget ért a háború, a gyárat sorsára hagyták, de mivel a leszerelt katonáknak is kellett a hely, a barakkváros lakóit Krasznojarszkban „felejtették”. Ezek az ártatlan emberek nem éltek különbül, mint a fogolytáborból szabadultak.
Nagybátyám hamar felbukkant a barakkvárosban, egy Baravik Anna nevű munkásnő mellett, akinek családja eltűnt-elveszett a háborúban (öccse hősi halált halt – majd később mi retusáltattuk az egyetlen – egyenruhás - fényképét, mert Anna látni sem akarta többé a katonaruhát – a retusálás nem sikerült túl jól, mert a fiú arcán lehámlott a festék, de Anna ezzel is meg volt elégedve – pont ilyen ragyás volt szegénykém, mondogatta…) – szóval összeházasodtak és a lassan kiürülő barakkvárosban éldegéltek; a többi lakó visszaszállingózott az eredeti lakhelyére vagy valami kellemesebb éghajlatú helyre. Hogy miből éltek, erről nem szól a legenda, de gyakran emlegették a tipikus szovjet falusi modellt: a nők dolgoztak, a férfiak vadásztak; puskája mindenkinek volt.
Családunk több kísérletet is tett nagybátyám felkutatására, míg a hatvanas évek elején a Vöröskereszt végre rátalált, és egyszer csak jött egy levél tőle, benne egy bajszos férfi fényképe, akit senki sem ismert fel. Apám összeköttetései révén kezdte intézni nagybátyám hazatelepülését, ekkor már vonakodva bár, de az érintett nagykövetségek is közreműködtek.
Egy szép napon, több hetes utazás után megérkezett nagybátyám Magyarországra, feleségével és számos ládájával együtt. Számára megállt, sőt visszaforgott az idő. A távoli Szibériában nem tudott semmit a magyarországi változásokról, sőt lenyomatot hagyott benne, hogy azon a távoli helyen az orosz (szibériai) emberek sem nagyon értették saját világukat, országukat. Onnan Moszkva és a szovjethatalom is nagyon messze volt, mindenki a maga ura volt többé-kevésbé, újságot, könyvet nem láttak legfeljebb a naponta letéphető naptár volt az olvasnivaló (később, amikor már itthon voltak, én vettek nekik minden évben ilyen naptárt a Szovjet Kultúra Boltjában).
Eltanulta viszont a nagybátyám a bennszülöttektől a lustaságot, az ivást és az igénytelenséget – viszont felesége, aki fehéroroszként egy előkelőbb kaszt tagja volt a birodalomban, érdekes szokásokat hozott magával. Jött természetesen az ikon, a természet, az állatok szeretete – a disznót naponta fürdette, az erdei termékek feldolgozásának művészete. Mindezzel kitűnt a magyar falusi környezetből – mert Nován, nagyanyám falujában telepedtek le.
Anna sohasem tanult meg rendesen magyarul, a falusiak nem értették meg. Én igen, mert orosz nyelvet tanulván, rájöttem furcsa beszédének logikájára: a kötőszavakat oroszul mondta, a magyar szavakat orosz módra hangsúlyozta. Nem is fogadták be, aminek oka egyrészt az oroszok általános magyarországi megítélése volt, másrészt Anna fura szokásai: jöttében-mentében megvámolta a gyümölcsfákat, pénzt kért kölcsön, amit aztán betett a takarékba, feltűnő tarka ruhákban járt a fekete-sötétkék zalai viselet helyett – számos úti ládájuk közül több ruhaanyagok báláit rejtette.
Nagybátyámnak nem tetszett a „rend”, például hogy nem lehet puskát szerezni és az erdőben lövöldözni.
Aztán egyszer nagyon nekiindultak, hogy meglátogatják az otthoniakat. Talán vissza is akartak települni, nem igazán érezték otthon magukat Magyarországon. Egy este kikísértük őket a Nyugatiba és elindultak több hetesre tervezett útjukra – majd jó egy rövid idő múlva vissza is jöttek. Anna szomorúbb volt, mint előtte: a barakkvárosban már nem találtak senkit, Fehéroroszországban az előkerült rokonok nem fogadták őket szívesen. Lassan beletörődtek, hogy számukra Magyarországon jelöltetett ki az otthon.
Anna lassan elszigetelődött, zalai magányában csak a mi látogatásaink jelentettek változatosságot és örömet. Nagyanyám sem nagyon szerette, gyakorlatilag csak akkor találkoztak, amikor mi meglátogattuk őket, egyébként hónapokig kerülték egymást. Ráadásul nagybátyám végre talált magának való munkát: tolmács lett az orenburgi építkezésen – itt gáz fejében magyarok építettek fel egy várost – kellemes állás volt, nem kellett szinte semmit dolgozni, csak inni a magyar munkásokkal és az orosz házigazdákkal.
Néhány téeszes év után nyugdíjba ment – Orenburgban nagyon jól keresett, a nyugdíja is szép volt – a rendszerváltást követően pedig bőséges kárpótlást kapott – én is örököltem belőle. Anna meghalt, majd meghalt apám aztán a nagybátyám is. Apám halála után még meglátogattuk egyszer-egyszer, lányomnak mindig szép összeget dugdosott a zsebébe „szép ruhára”. Csomag is jött tőle gyakran, almával, borsóval, szárított gombával.
Temetésén körülálltuk a koporsóját – rajta az ő és az én nevem – ugyanis egy nevet viselünk (furcsa érzés az embernek a saját nevét olvasni egy koporsón). Számos unokatestvéreimmel lettünk az örökösei – földek, erdők, kárpótlási jegyek – ami a téesz széthordása után neki jutott. Házát eltartója örökölte, aki Anna halála után a gondját viselte – szép temetést rendezett neki, bőséges halotti tort.
Manapság gyakran húz a szívem Zalába, Novára, a temető felé a kis házikója mellett visz az út – mintha azóta sem lakna ott senki.
Érdekes és különös életút, gyakran tűnődöm rajta, hogy mi lett volna belőle, ha másképp alakul a történelem. Írása ugyanolyan volt, mint apámé és az enyém (fiatalabb koromban). Sajnos, mindez csak töredéke kalandos életútjának, nem meséltettem elégszer, pedig lett volna mit.
Magyarok az orosz birodalom fogságában
1849–1956
(...) A második világháború folyamán megint csak megindult a magyar hadifoglyok áradata kelet felé, ekkor már a kommunizmust építő Szovjetunióba. 1941-től csak mérsékelt létszámmal estek magyar katonák szovjet fogságba, de az 1943. januári doni szovjet áttörés és előrenyomulás során, a téli hónapokban, majd pedig a háború utolsó évében, Magyarország szovjet megszállása idején, 1944–45-ben százezrek osztályrésze lett a keserű számkivetettség a végsőkig felajzott háborús propaganda ellenséges légkörében. Bármilyen hihetetlennek tűnik, a hadifoglyok utolsó, több tízezres tömegét már a háború befejeződése, 1945. május 9-e után szedték össze az erre specializálódott szovjet katonai egységek a volt frontkatonák, valamint a civil lakosság közül, az utcákon történő, razziaszerű összeterelések során, személyi válogatás nélkül férfiakat és nőket, sőt kiskorúakat is (Palásthy Rezső: Fehér könyv, 1950).
A magyar nemzet hadifoglyokban elszenvedett második világháborús vesztesége a témával foglalkozó történészeink (Für Lajos, Stark Tamás, Kormos Mihály) szerint megközelítőleg elérte a 650 ezer főt. Ezzel szemben a szovjet történészek, hadtörténészek (Vitalij Fomin, Vaszilij Galickij) 513 767 főt szerepeltetnek tanulmányaikban, akik közül 54 753 fő halt meg lágerekben, és hazatért 459 014 volt hadifogoly. A két számadat közötti körülbelüli különbség 136 ezer személyi veszteség. Ennyire tehető azoknak a száma, akik a fogságba esés, a 60–70 ezer fős gyűjtőtáborokban kitört tífuszjárvány, a kegyetlen bánásmód, éhínség és fagyhalál következtében hullottak ki a sorból – még mielőtt valaki megkérdezte volna a nevüket, személy szerint számba vehették volna őket az egyre özönlő fogolyáradatban, a mohó fogolyszedés iszonyú körülményeinek áldozatul esve 1945 telén és tavaszán.
Itt jegyzem meg, hagy a szovjet hadtörténészek csökkenő létszámmal összeállított hadifogoly-táblázata szerint a felsorolt huszonhárom nemzetiség között a fájdalmas harmadik helyet foglaljuk el. Elismert fogolylétszám a németeket illetően 2 389 560 fő, japán 639 635 fő, magyar 513 767 fő, utánunk következő románok már csak 187 370 fővel zárkóznak fel. Az összes regisztrált hadifogolylétszám 4 171 032 fő, melynek a magyarok a 12,32 százalékát teszik ki. Tragikus és fájdalmas – és miként az első világháború után – ez úttal is minden mértéken felül érvényesült az engesztelhetetlen bosszú és ellenszenv a Kárpátok koszorúzta országnak a magyar nemzetiségű, nem szláv származású állampolgáraival szemben.
A háború után Sztálin és Rákosi között megállapodás született, hogy a nemzetközi szerződések, a fegyverszüneti megállapodás ellenére sem adják haza Szovjetunióból a magyar hadifoglyokat, hanem jogosult Sztálin visszatartani őket „jóvátételi kényszermunkásként”. A kilencvenes évek elején derült ki az akkori a hivatalos megítélés: a magyar hadifoglyok 1945. augusztus 1-jétől már nem hadifoglyok, hanem „személyi szabadságuktól politikai okból megfosztott személyek” voltak.
Így a Lágerek Főhatósága, vagyis a GULAG rendelkezése alá tartoztak. Meg kell említeni, hogy 1946–47-ben időnként engedtek haza egy-egy fogolyszállítmányt. Részben a teljesen legyengülteket selejtezték ki, vagy éppenséggel propagandisztikus fogásként, rendszerint a parlamenti választások előtt, amikor „Rákosi elvtárs meghallgatta az édesanyák és feleségek könyörgését”, és közbenjárt Sztálin elvtársnál. A nagyobb létszámú, tömeges hazatérés 1948–1949-ben történt, de a legutolsó visszatartottak csak 1951 decemberében térhettek haza Magyarországra. A hadifoglyokat nem lehetett a végtelenségig visszatartani jóvátételi kényszermunkára, és mint említettem 1948–1949-ben sorra felszámolták a fogolytáborokat.
(...)
A háborús bűnösként elítélt magyaroknak alig négy-öt százaléka élte túl a kényszermunkatáborok 8–10 évig tartó kemény megpróbáltatásait. Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála utáni amnesztia nyitotta meg előttük a szabadulás útját, és térhettek, szállingózhattak haza hírmondónak több hullámban, főként 1953 és 1955 között Magyarországra. A kényszermunkatáborokban elpusztult milliók, köztük sok ezernyi magyar számára sajnos már helyrehozhatatlan tömeggyilkosság volt az a tény, hogy a politikai elítéltek ártatlanul, koncepciós perek hazug vádiratai következtében lettek a rabszolgatartó birodalom áldozatai.
***
Személyes érintettség
Rózsás János tanulmányához családunk emlékei alapján is hozzá tudok szólni – nagybátyám, (szintén) Peszleg József orosz hadifogságban töltött nem tíz, de majd’ 20 évet úgy, hogy egy percig sem volt katona.
1945-ben, a háború utolsó szakaszában Zala megyéből besorozták és útnak indították valamerre (talán Pécsre?) vonaton, ám a vonat nem jutott messzire – a frontba ütközött, az oroszok lekapcsolták őket és valamennyi fiatalt, akit a vonaton találtak, hadifogolynak nyilvánították.
Hamarosan valahol a Volga mellett találta magát, egy táborban, ahol nem csak magyarok voltak (ő is összebarátkozott egy bizonytalan nemzetiségű, Aromai Szécs nevű katonával, aki a tábor mókamestere volt). A táborban rengetegen zsúfolódtak össze, ennivaló alig volt, és aki – nagybátyám elmondása szerint – nem volt hajlandó megenni a krumplihéjat, az rövid úton „megszabadult” a rabságból. Fakitermelésen dolgoztak.
Őt nem ítélték el, csak egyszerűen – „szerencséje” volt: túlélte. Később a tábori körülmények javultak, majd Sztálin halála körüli zűrzavarban szélnek eresztették őket. Mivel akkor már deklaráltan nem volt hadifogoly a Szovjetunióban, azt mondták nekik: keletre lehet menni, de nyugat felé nem. Így került Krasznojarszk mellé (a „mellé” itt 150-200 km-t jelentett), egy faluba, aminek Dolgomosztovszkij vagy hasonló neve volt.
Közben a Sors is épített utakat; Fehéroroszországból a háború előtt-alatt gyárakat telepítettek Szibériába, a munkásokkal (vagyis inkább munkásnőkkel) együtt. Egy vasgyár vagy gépgyár így került Krasznojarszk mellé, és barakkok nőttek ki a földből a hevenyészett gyár mellett. Aztán véget ért a háború, a gyárat sorsára hagyták, de mivel a leszerelt katonáknak is kellett a hely, a barakkváros lakóit Krasznojarszkban „felejtették”. Ezek az ártatlan emberek nem éltek különbül, mint a fogolytáborból szabadultak.
Nagybátyám hamar felbukkant a barakkvárosban, egy Baravik Anna nevű munkásnő mellett, akinek családja eltűnt-elveszett a háborúban (öccse hősi halált halt – majd később mi retusáltattuk az egyetlen – egyenruhás - fényképét, mert Anna látni sem akarta többé a katonaruhát – a retusálás nem sikerült túl jól, mert a fiú arcán lehámlott a festék, de Anna ezzel is meg volt elégedve – pont ilyen ragyás volt szegénykém, mondogatta…) – szóval összeházasodtak és a lassan kiürülő barakkvárosban éldegéltek; a többi lakó visszaszállingózott az eredeti lakhelyére vagy valami kellemesebb éghajlatú helyre. Hogy miből éltek, erről nem szól a legenda, de gyakran emlegették a tipikus szovjet falusi modellt: a nők dolgoztak, a férfiak vadásztak; puskája mindenkinek volt.
Családunk több kísérletet is tett nagybátyám felkutatására, míg a hatvanas évek elején a Vöröskereszt végre rátalált, és egyszer csak jött egy levél tőle, benne egy bajszos férfi fényképe, akit senki sem ismert fel. Apám összeköttetései révén kezdte intézni nagybátyám hazatelepülését, ekkor már vonakodva bár, de az érintett nagykövetségek is közreműködtek.
Egy szép napon, több hetes utazás után megérkezett nagybátyám Magyarországra, feleségével és számos ládájával együtt. Számára megállt, sőt visszaforgott az idő. A távoli Szibériában nem tudott semmit a magyarországi változásokról, sőt lenyomatot hagyott benne, hogy azon a távoli helyen az orosz (szibériai) emberek sem nagyon értették saját világukat, országukat. Onnan Moszkva és a szovjethatalom is nagyon messze volt, mindenki a maga ura volt többé-kevésbé, újságot, könyvet nem láttak legfeljebb a naponta letéphető naptár volt az olvasnivaló (később, amikor már itthon voltak, én vettek nekik minden évben ilyen naptárt a Szovjet Kultúra Boltjában).
Eltanulta viszont a nagybátyám a bennszülöttektől a lustaságot, az ivást és az igénytelenséget – viszont felesége, aki fehéroroszként egy előkelőbb kaszt tagja volt a birodalomban, érdekes szokásokat hozott magával. Jött természetesen az ikon, a természet, az állatok szeretete – a disznót naponta fürdette, az erdei termékek feldolgozásának művészete. Mindezzel kitűnt a magyar falusi környezetből – mert Nován, nagyanyám falujában telepedtek le.
Anna sohasem tanult meg rendesen magyarul, a falusiak nem értették meg. Én igen, mert orosz nyelvet tanulván, rájöttem furcsa beszédének logikájára: a kötőszavakat oroszul mondta, a magyar szavakat orosz módra hangsúlyozta. Nem is fogadták be, aminek oka egyrészt az oroszok általános magyarországi megítélése volt, másrészt Anna fura szokásai: jöttében-mentében megvámolta a gyümölcsfákat, pénzt kért kölcsön, amit aztán betett a takarékba, feltűnő tarka ruhákban járt a fekete-sötétkék zalai viselet helyett – számos úti ládájuk közül több ruhaanyagok báláit rejtette.
Nagybátyámnak nem tetszett a „rend”, például hogy nem lehet puskát szerezni és az erdőben lövöldözni.
Aztán egyszer nagyon nekiindultak, hogy meglátogatják az otthoniakat. Talán vissza is akartak települni, nem igazán érezték otthon magukat Magyarországon. Egy este kikísértük őket a Nyugatiba és elindultak több hetesre tervezett útjukra – majd jó egy rövid idő múlva vissza is jöttek. Anna szomorúbb volt, mint előtte: a barakkvárosban már nem találtak senkit, Fehéroroszországban az előkerült rokonok nem fogadták őket szívesen. Lassan beletörődtek, hogy számukra Magyarországon jelöltetett ki az otthon.
Anna lassan elszigetelődött, zalai magányában csak a mi látogatásaink jelentettek változatosságot és örömet. Nagyanyám sem nagyon szerette, gyakorlatilag csak akkor találkoztak, amikor mi meglátogattuk őket, egyébként hónapokig kerülték egymást. Ráadásul nagybátyám végre talált magának való munkát: tolmács lett az orenburgi építkezésen – itt gáz fejében magyarok építettek fel egy várost – kellemes állás volt, nem kellett szinte semmit dolgozni, csak inni a magyar munkásokkal és az orosz házigazdákkal.
Néhány téeszes év után nyugdíjba ment – Orenburgban nagyon jól keresett, a nyugdíja is szép volt – a rendszerváltást követően pedig bőséges kárpótlást kapott – én is örököltem belőle. Anna meghalt, majd meghalt apám aztán a nagybátyám is. Apám halála után még meglátogattuk egyszer-egyszer, lányomnak mindig szép összeget dugdosott a zsebébe „szép ruhára”. Csomag is jött tőle gyakran, almával, borsóval, szárított gombával.
Temetésén körülálltuk a koporsóját – rajta az ő és az én nevem – ugyanis egy nevet viselünk (furcsa érzés az embernek a saját nevét olvasni egy koporsón). Számos unokatestvéreimmel lettünk az örökösei – földek, erdők, kárpótlási jegyek – ami a téesz széthordása után neki jutott. Házát eltartója örökölte, aki Anna halála után a gondját viselte – szép temetést rendezett neki, bőséges halotti tort.
Manapság gyakran húz a szívem Zalába, Novára, a temető felé a kis házikója mellett visz az út – mintha azóta sem lakna ott senki.
Érdekes és különös életút, gyakran tűnődöm rajta, hogy mi lett volna belőle, ha másképp alakul a történelem. Írása ugyanolyan volt, mint apámé és az enyém (fiatalabb koromban). Sajnos, mindez csak töredéke kalandos életútjának, nem meséltettem elégszer, pedig lett volna mit.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)